Guest
Részletes leírás: Érdemes jól körbenézni ezen a csodás tájon, hiszen a rom Köveskál határában, kb. a Káli-medence közepén helyezkedik el. Érdekesség, hogy a közvetlen közelben más építmény nem látható, nem zavarja meg a nézelődést, ezért az embernek olyan élménye támad, mintha kiszakadt volna a civilizációból. Feltehetően a XIII. században épült román stílusban Sásdikál falu templomaként. Dongaboltozatú fedéssel rendelkezett, egyenes záródású, keletelt szentélyű volt. A múlt században még állt a tornya, ma már csak az északi fal és a szentély nyomai fedezhetők fel. A torony a kor szokásainak megfelelően valószínűleg a nyugati oldalon helyezkedhetett el, erre utal az ott található markáns törmelékkupac is. A templomrom és a falu környéke feltáratlan. A templomról okleveles említést nem ismerünk. A Káli-medence betelepítése a XI. és a XIII. század között történhetett. Kál horka, majd fia, Vérbulcsú szállásbirtokát az ugyancsak e nemzetségből származó Koppány lázadását követően I. Szent István elkobozta, és királyi, királynéi szállásbirtokká tette. Később királyi udvarnokföld volt. IV. László király (. – .) 1272 után adományozott földeket az Atyusz nemzetségnek, valamint Kolynus veszprémi esperesnek, aki 1296-ban tovább adományozta egy részét Monoszlai Gergelynek, aki Ladomér érsek unokatestvére volt. A Káli-medencében birtokos veszprémi püspökök birtokaik védelmére egy olyan réteget igyekeztek kialakítani, amelynek tagjai birtok ellenében katonai szolgálattal tartoztak uruknak. Ők voltak az egyházi nemesek (praedialisták), az egyházi nagybirtokosok népei. Többnyire az egyházi szolgálónépek felső, kisebb részben alacsonyabb rétegéből, valamint a védelmet kereső nemesek közül származtak, akik korlátozott szabadsággal és előjogokkal rendelkeztek csupán. Őket mondták nemes jobbágyoknak, harcos nemeseknek. Nemességük azonban csak az adott helyen volt érvényes, országosan nem. Az 1300-as évek első felében ősi nemesnek vallotta magát tizenhárom család, amelyeknek nemességét korábban megkérdőjelezte a püspök. Ők új helyre, Ukkálra vagy Jukkálra vonultak ki, ahol templomot is építettek. Ez volt Sásdikál falu. 1341-től kezdve a Rátóti Gyulaffyak jobbágyfaluja volt, akik birtokaik egy részét, az Egregy vizén lévő malmot és egy köveskáli jobbágytelket az Almádi monostor Keszi birtokával cserélték el. Éltek itt egytelkes nemesek is. Nagy Lajos király 1342-ben a püspökkel szembeni engedelmességre intette a káli-medenceieket. 1346-ban nemességüket mégis megvizsgáltatta, és az ügy csak ezzel, ekkor zárult le végleg. 1377-ben királyi rendelet született, amely kikötötte, hogy a Káli-medencében élő és ott birtokos nemesek csak a mindenkori veszprémi püspöknek adhatják vagy zálogosíthatják el mind birtokaikat, mind birtokrészeiket. Sóstókál nevének első említése 1389-ből való. Korábban Sásdi és Sásdikál. Később kuriális kisnemesi családok éltek a mocsarak által jól védett területen. 1430-ban a tatai várnagy, Péter deák köveskáli szőlőjét adta el a veszprémi püspöknek, és ezért megkapta a királyi, majd püspöki jobbágynak, Péternek korábbi, a Sóstókáli út melletti telkét. 1435-ben a veszprémi püspök a szőlőjét művelő köveskáli és sóstókáli nemeseknek elengedte az egyházi tized egy részét, aminek java azonban a káptalant illette. 1510 évben a környéken jelentős pestisjárvány dúlt, ezért a lakosság megfogyatkozott. 1511-ben az éneklőkanonoki javadalomra vonatkozó vizsgálat folytatását rendelte el Nágocsi Gáspár kántorkanonok kérésére Beriszló Péter, a veszprémi püspökség helynökkormányzója, a fehérvári káptalan prépostja, aki 1512-től veszprémi egyházmegye püspöke. A 12 tanú kihallgatásáról készült jegyzőkönyv szerint a veszprémi kántornak több helyen voltak önálló jövedelmei. A tizedek negyedének a fele, vagyis a tizednegyedből a plébánosi fél-tizednegyed mellett a kanonokoknak járó fele rész egésze tartozott a járandósága közé több település mellett Sóstókál településen is. 1523-ban ismét jelentős pestisjárvány dúlt a környéken. A falu neve utoljára az 1542. évi adóösszeírásban szerepelt. Szellemjárta falu. A település az 1542 utáni törökdúlás következtében pusztult el. Sóstókált, Töttöskált, Szentvidkált, Sásdikált és Kerekikált a törökök porig égették. Sóstókál lakóiról a továbbiakban semmit nem tudunk, már pusztaként sem említik, bár 1611-ben még itt élt Sóstói Bálint birtokos.
